Smaragdzöld

Kevés olyan sorozat van, aminek ennyire vártam a befejező részét. Talán Libba Bray trilógiája volt még ilyen, na meg persze Murakamié. :)  Kirstin Gier időutazókról szóló története roppant jól esik az ember lényének. Könnyed, légies, humoros, izgalmas, totálisan kikapcsoló (még az sem nagyon izgatott, amikor az uram odafeküdt mellém, és már megint beleolvasott, és beleszólt, hogy "bezzeg ő tudja, mi fog történni", de engem rendületlenül magához kötött, rövid ignorálás után fel is adta a piszkálódást, mert látta, itt most nem győzhet. :)

Szóval a harmadik részhez érkeztünk, ahol továbbra is harcol Gwendolyn és Gideon a bölcsek kövének (vagy valami hasonlónak, mert ők sem tudják pontosan) a megszerzéséért, és komoly harc megy az ősök vérének beolvasásáért a kronográfba. Mindeközben Saint Germain gróf utasításainak kell eleget tenniük. De miért is fontos mindez a grófnak, és mire is jó a bölcsek köve? Mindez kiderül a történet befejező részéből.

Egy trilógia befejező részénél mindig izgul egy kicsit az ember, hogy vajon mennyire sikerül jól lezárni a történetet, illetve, kezünket tördeljük, hogy csak el ne rontsa azt. Már a kezdet kezdetén nem kellett belerázódnom a történetbe, mert nagyon gördülékenyen, könnyeden vezetett be minket, és bár több, mint egy éve volt szerencsém a második kötethez, egyáltalán nem okozott gondot a felelevenítése. Így nem volt más hátra, mint előre, a cselekmény légies szárnyain. A legjobb az volt, amikor megjelent Xemerius, a halott középkori vízköpő. Semmit nem vesztett humorosságából, sőt, teljesen feloldódott a mi kis hősnőnk társaságában, és folyamatosan nyomatta a poénokat. Sokszor hangos felnevetés lett pár mondatának az eredménye. Ez nagyon kellett bele.

Gwendolyn a kezdeti megilletődés után egyre ügyesebb a szerepében, sőt már önálló utakra is mer lépni. A hisztik persze megmaradtak, de valljuk be, ki nem borulna ki azután, hogy kiderül, tud ugrálni, mi több, akarata ellenére ugrál az időben, és a nyakába varrnak egy roppant fontos megbízást, aminek a teljesítésén múlik az egész világ egészségi állapota. Hát szerintem ezek után bárki megengedhet magának egy kis kirohanást. Gideonhoz kapcsolódó viszonya, elragadtatása azért szerintem túlzás, de a körülmények között aranyos volt. Én bírtam Gideont, szerintem teljesen életszerű volt a viselkedése, és igazán felnőttesen viselkedett a helyzet megoldásoknál. Ami még nagyon szimpatikus volt, az Charlotte valódi énjének kitárulkozása azon az ominózus partin. Sokszor nem azt látjuk, ami a dolgok mögött valóban van, és ez erre nagyon jó példa volt.

Fontos kiemelni még a csavarokat a történetben. Én nem vártam falhozvágós megtévesztéseket, nem illett volna a történethez. Voltak csavarok, amiket, ha az ember jól figyelt, még a valós kiderülésük előtt leleplezhetett, és ez így volt rendjén. Sokszor szándékosan hallgatta el az írónő egy egy cselekvési terv részleteit, hogy ezzel is izgalmasabb legyen a végkimenetel. A csavarok is a könyvhöz illően könnyedek lettek, teljességgel meg voltam vele elégedve, pont az történt, amire vártam. Minden kis szál elvarrásra került, minden szereplő helyzete egyértelművé vált, szerepe tisztázódott. Ebből kifolyólag nagyon kerek, nagyon egész volt az egész. Egy cseppet sem unatkoztam, sőt, mindent elhalasztottam, vagy előre hoztam a hétvégi rutinban, csak hogy az olvasáshoz jussak. A kötet vaskossága ellenére nagyon gyorsan végeztem vele, de végig azt éreztem, hogy minden apró mozzanat pontosan a helyén van. Nincs túlírva, nincs lerövidítve, egyenesen tökéletes. :)

Kirstin Gier: Smaragdzöld. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.