2012. május 15., kedd

Az 1Q84-es év véget ér


Aki olvasta ez előző két (12.) kötetről a véleményemet, az el tudja képzelni, mit éreztem, amikor a Könyvfesztiválon egymás hegyén-hátán, megpillantottam a piros borítós gyönyörűséget, és amikor a kezembe vehettem a trilógia harmadik kötetét. A vonatra direkt egy aprócska könyvet vittem, A nagy Hoggarty gyémántot, hogy miután hazaérek, belevethessem magam. Aztán persze nem úgy alakult a vasárnap, hogy elkezdhessem, így maradt a hétfő. A reggeli buszozást azzal töltöttem, hogy felelevenítettem az előző két rész tartalmát magamban, hogy cselekményében szintre hozzam magamat. Annyira beizgultam a visszaemlékezéstől, hogy nem bírtam ki és olvasni kezdtem. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én reggel nem bírok olvasni, mert nagyon gyorsan elálmosodok, és bealszok. Szóval totál kómásan húztam végig a napot, de hazafelé újra belemélyedhettem a történetbe. Az egyszer biztos, hogy a trilógia kötetei között nem célszerű Murakami más könyvét olvasni, főleg nem A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvet, mert párhuzam húzható a könyvek között (és itt most nem a szokásos murakamis elemekről beszélek), és roppant kellemetlen, amikor összegabalyodnak az amúgy is kusza szálak. De azért győzött a történet sodrása.

A cselekményről a harmadik résznél nem szerencsés szót ejteni, főleg, hogy alapvetően az alapszituáció halad párhuzamosan az összefonódás felé. Ugyanott folytatjuk tovább, ahol korábban abbahagytuk, még azok a szokásos kisegítő visszaemlékezések is olyan minimálisak, hogy csupán a kósza emlékezetünkre kell hagyatkoznunk. Egy újabb tanulság, hogy egyhuzamban olvasandó a három rész.

Murakami korábban olvasott könyvei vagy a szerelem vagy a misztikus realizmus vonalán mozogtak. Éles vonalat tudtam húzni, hogy melyik-melyik csoportba tartozik. Az a következtetés is megfogalmazódott egyszer bennem, hogy a szerelmeseknek van végük, a misztikusoknak meg nincs. Murakami most eljutott arra a szintre, hogy a kettőt ötvözte, és "normális" véget adott neki. Az utolsó oldalakig féltem, hogy befejezés nélkül maradok, de valahol ezt vártam is. Olyan murakamis lett volna. Mondják, hogy ez az író nagyregénye, a munkája csúcsa, amit így is éreztem az első két kötet alatt. Ez a harmadik nekem egy kicsit hatásvadász volt, mintha rakattak volna bele olyan elemeket, amitől úgymond eladhatóbb lesz a könyv. Ettől függetlenül én végigizgultam ezt a részt is, csak ottmaradt valami kellemetlen szájíz az utolsó oldalon, az utolsó pont után. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam, és ilyenre akarta írni.

Az alapötletet amúgy zseniálisnak találtam, imádtam a megfoghatatlanságát, hogy addig olvashattam, amíg úgy nem éreztem, elhiszem, amit olvasok. Már én sem lepődtem volna meg, ha két hold van az égen, ha a Könyvhétre megjelenik a Légből szőtt gubó magyar fordításban. :) Voltak benne olyan szép hasonlatok, amiket úgy szeretek, és volt benne macska, meg klasszikus zene, meg szép nők, meg kaja, meg fül, meg kék, meg erős emberi kapcsolatok. Azt a pici negatívot leszámítva én nagyon szerettem olvasni, és tuti, hogy újraolvasós a könyv, ha egyszer eljutok arra a szintre, hogy könyvet újraolvasok. :)

Szóval a trilógia abszolút tanulsága: Murakami imádóknak kötelező, és az tuti, hogy ez után bármelyik másik kötete csak átlagos lehet.

Murakami Haruki: 1Q84 3. kötet. Geopen Kiadó, 2012.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése